"S hányattatom, miként a sáska,
Mert csak Tenéked van erőd
S mert nem láttam régen előbb:
Nem szabad hinni senki másba."
A beszélő egyes szám első személyű, erőteljes „jelenléte” ellenére Isten a fontos. A lírai alany még mindig bizonytalan, de nem Istenben, hanem önmagában. Bűnbánat és bűntudat helyett azonban már tudja, hogy „Nem szabad hinni senki másba”. Beszélő és Isten viszonyának változása az utolsó szakaszban a legegyértelműbb. A kételkedés, istenkeresés múltbeli, a jelen a bizonyosság. A monológ nem ima, hanem egyfajta tanúságtétel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése